Minden író álma kell, hogy legyen, hogy a sikeres könyvéből film is készüljön, igaz? Nos, vannak olyan szerzők, akik egyáltalán nem örültek néhány filmadaptációnak, amit a történeteikből készítettek. Sokan közülük egyenesen utálták, amit láttak. Olyan írók következnek, akiknek nagyon, de nagyon nem tetszettek könyveik filmadaptációi.

P.L. Travers: Mary Poppins (1964) – később egy egész filmet készítettek arról is, hogy mennyire boldogtalan volt a szerző a Mary Poppins megfilmesítése láttán!

A szerző P. L. Travers. (A fotó forrása: ismeretlen – Wikimedia Commons)

Az elégedetlen szerzők listájának élén P.L. Travers (a képen) áll, aki annyira fel volt háborodva Walt Disney filmadaptációján, hogy az esetből egy egész extra film készült Banks úr megmentése címmel, 2013-ban. Travers fő kifogása az animáció mennyisége és az a tény volt, hogy a Julie Andrews által megformált Mary Poppins közel sem volt olyan szigorú, mint az ő nyolckötetes sorozatában lévő. Sok szerkesztést, átírást javasolt a forgatókönyvön; legtöbbjüket azonban figyelmen kívül hagyták. A premieren mindenki tapsolt, egyedül Travers sírt. Ezt követően megtagadta, hogy Disney, vagy bármely más filmstúdió megszerezze a fennmaradó könyvek jogait.

Roald Dahl: Karcsi és a csokoládégyár (1964) – az író elviselte valamennyire a filmet, de nem rajongott érte különösebben.

 1 kép: Roald Dahl, 1954. 2. kép: Gene Wilder.

A fotó forrása: 1. kép: Carl Van Vechten/Wikimedia Commons, 2. kép: Silver Screen Collection/Hutton Archive/Getty Images

Úgy tűnik, a gyerekkönyvek írói érzékenyebbek, mert felkerült a listára egy másik gyerekkönyv-adaptáció is. A film, amely lehangolta a szerzőt, a Willy Wonka és a csokigyár (1971) volt, amely a Karcsi és a csokoládégyár című Roald Dahl-könyv alapján készült. Társforgatókönyvíróként maga Dahl is részt vett a munkálatokban, de a másik forgatókönyvíró, David Seltzer rengeteget változtatott rajta. Ezzel Dahl szerint felhígította az eredetit. Sokat panaszkodott és bírálta azt is az író, hogy Karcsi helyett Wonkán volt a hangsúly, és Gene Wilder – aki Wonkát alakította a filmvásznon – sem értette a szerepét. Dahl életrajzírója, Donald Sturrock szerint az író elviselte ugyan a filmet, nem is tehetett mást, de sosem szerette meg.

E.B. White: Malac a pácban (1952) – ne legyen vidám dal, kérem!

1948 körül: E. B. White amerikai író (1899–1985) kedvenc tacskójával, Minnie-vel, az irodájában a New Yorker magazinnál, New York Cityben.

(A fotó forrása: New York Times Co./Getty Images)

A boldogtalan gyermekszerzőkből álló triónkat E.B. White zárja, aki a Charlotte's Web, vagyis a Malac a pácban 1973-as rajzfilmet „paródiának” tartotta. Mielőtt az író megállapodást kötött a Hanna-Barbera stúdióval, egy másik filmes csoport megpróbálta megszerezni a könyv jogait. White kitartott amellett, hogy mindent az ellenőrzése alatt akar tartani, és határozottan kijelentette, hogy minden „dal, vicc, csínytevés, vagy mellékszál szabálysértésnek minősül”. Az első üzlet így meghiúsult, hiszen nem mentek bele a szigorú megkötésekbe, de a Hanna-Barbera stúdió komolyan érdeklődött. White az egyik legfontosabb résznek Charlotte halálát tartotta, ez kulcskérdés volt számára, és a stúdió ezt nem is hagyta ki a rajzfilmből, viszont a sok zene, és ének miatt az író egyáltalán nem volt elragadtatva. Ezt írta egy barátjának: „A Malac a pácban film pont arról szól, amire számítottam. A történet néhány percenként megszakad, hogy valaki elénekelhessen egy vidám dalt. Nem nagyon érdekelnek a vidám dalok.” Ezek szerint a szerző nem remélte, hogy egy neki tetsző rajzfilm lát majd napvilágot.

Stephen King: A ragyogás (1977) – a minisorozat jobban sikerült.

Redrum, azaz Murder (Gyilkos), Stephen King: Ragyogás.

A fotó forrása: Carlos Pacheco/Toronto, Canada/Wikimedia Commons

Úgy tűnik, a gyerekeknek szánt történetek mellett a horrorfilmek a másik terület, ahol nagy az elégedetlenség a filmadaptációkkal kapcsolatban. Stephen King-könyvekből körülbelül 50 adaptáció készült, és Stanley Kubrick 1980-as Ragyogás-változatát sokan filmes körökben klasszikusnak tartják. King azonban nem volt lenyűgözve, még azt is mondta egy interjúban, hogy „mélyen csalódott a végeredményben”. Úgy érezte, hogy Jack Torrance történetét rosszul kezelték, és azt mondta a BBC-nek, hogy Shelley Duvall karaktere „alapvetően azért van, hogy sikoltozzon és buta legyen, és a filmben nem az a nő van, akiről írtam”. Szerencsére a forgatókönyvet, amelyet King írt, és Kubrick figyelmen kívül hagyott, később egy 1997-es minisorozathoz felhasználták. A fent felsorolt szerzőkkel ellentétben Kinget a filmekkel kapcsolatos rossz tapasztalatai cseppet sem tántorították el a filmadaptációktól. Még arra is nyitott lett, hogy mindössze 1 dollár ellenében lehetőséget adjon a filmes hallgatóknak, hogy filmesítsék meg az egyik történetét (amennyiben még nem kötött rá másokkal szerződést).

Clive Barker: Pokolkeltő (Hellraiser) – a kilencedik rész túl messzire ment.

A szerző, Clive Barker részt vesz a „Hellraiser III” bemutató partiján 1992. szeptember 5-én a kaliforniai West Hollywoodban, a Golden Apple-ben.

(A fotó forrása: Ron Galella, Ltd./Ron Galella Collection / Getty Images)

Az eredeti Hellraiser-film Barker 1986-os A Pokolkeltő című kisregényén alapult, amely bár elég rövid, ennek ellenére rengeteg filmet készítettek ez alapján. Barker részt vett az első filmben, íróként és rendezőként is tevékenykedett. De mire eljutott a kilencedik filmig, már alig várta, hogy minél jobban elhatárolódjon tőle. 2011 augusztusában a Twitteren ezt írta: "Ha azt állítják, hogy ez Clive Barker elméjéből származik, az hazugság." A csípős tweet bejegyzés olyan szavakat is tartalmazott, amelyet itt nem lehet megismételni, de egyértelművé teszi, hogy Barker nem rajong a filmért.

Lois Duncan: Tudom, mit tettél tavaly nyáron (1973) – határozottan nem slasher!!!

Részlet a „Tudom, mit tettél tavaly nyáron” című filmből (a fotó forrása: Columbia Pictures)

Lois Duncan 1973-as, Tudom, mit tettél tavaly nyáron című regénye keverte a melodrámát a feszültséggel. De az 1997-es film slasher filmmé változtatta a könyvet, aminek következtében egyáltalán nem a drámán volt a hangsúly, inkább a mészárlást, a gyilkolászást helyezte előtérbe. Duncan undorodását az irányváltástól nem önteltség, vagy az újfajta alkotással kapcsolatos problémák okozták – ellenvetései sokkal mélyebbre nyúltak. 1989-ben Duncan tinédzser lányát, Kaitlynt agyonlőtték és az eset sosem oldódott meg. „Egy meggyilkolt gyermek anyjaként nem találom az erőszakos halált olyasvalaminek, amin vicsorogni és kuncogni kellene” – mondta Duncan.

Donn Pearce: Cool Hand Luke (1965) – túl aranyos ahhoz, hogy valósághű legyen!

Paul Newman a „Cool Hand Luke” című film egyik jelenetében, 1967. (A fotó forrása: Warner Brothers/Getty Images)

Habár ezt a filmet a mozinézők imádták, és máig klasszikusnak tekintik, a szerző szerint kudarc. Az 1965-ös Cool Hand Luke című könyv az író saját tapasztalatain alapult, amikor két évet töltött egy floridai börtönben más rabokhoz láncolva. Úgy érezte, az imádott Paul Newman „olyan aranyosnak tűnik” és „túl nyűgös”, hogy a valóságban nem bírta volna ki öt percig sem, ha ő lett volna a helyében.

Bret Easton Ellis: American Psycho (1991) – nem nőnek való munka!

Chirstian Bale a filmben, 2000-ben. A fotó forrása: imdb.com

Miután Ellis klasszikus regényéből film készült, kevésbé volt lelkes. Rendezőnek és a főszerepre is mást akart eredetileg, így egyáltalán nem volt boldog, amikor Mary Harron rendezőnőt és Christian Bale-t szerződtették le. Sok kritikát sorakoztatott fel az író a filmről. Úgy vélte, hogy „a könyv a tudatosságról szól, és ezt az érzékenységet nem lehet igazán megmutatni”. Hozzátette, hogy a könyv kétértelművé teszi, hogy a gyilkosságok teljes mértékben Patrick Bateman fejében történtek-e vagy sem, miközben „a film válaszokat követel”. Ellis szerint „a film férfias tekintetet igényel”, valószínűleg itt arra célzott, hogy a rendező nő volt. Bár ezek csak találgatások, mivel sosem fogalmazott nyíltan az író.

Anthony Burgess: Gépnarancs (1962) – óvakodj a harsonáktól!

Az író Anthony Burgess, 1980. (Fotó forrása: Hulton-Deutsch Collection/CORBIS/Corbis / Getty Images)

Stanley Kubrick ismét két okból felelős: egyrészt azért, mert a film elkészítésével egy mostanra klasszikussá váló alkotást tett le az asztalra, másrészt pedig mert ismét sikerült az eredeti szerzőt felbosszantania. Úgy tűnik, eleinte Burgess örült Kubrick adaptációjának – annak ellenére, hogy felesége állítólag tíz perc után kiment a vetítésről. De amikor a filmet el kezdték kritizálni, Burgess véleménye megváltozott. Úgy érezte, hogy a film dicsőíti az erőszakot, a könyv célja pedig nem ez. Burgess azt mondta: „A film megkönnyítette a könyv olvasóinak, hogy félreértsék, miről szól valójában." Azonban egyedi és kreatív módon állt bosszút a rendezőn. Amikor 1987-ben színpadra vitték a könyvet, az író színpadi utasításai szerint egy Stanley Kubrick-ra hasonlító szakállas férfinak be kell lépnie harsonán, és le kell rúgni a színpadról. Így a bosszantó rendező visszakapta valamennyire az erőszakot – ha nem is személyesen tapasztalta meg.

Richard Matheson: Legenda vagyok (1954) és Az Omega ember (1974) – tök más, mint a könyv.

Az Omega ember, reklám, Charlton Heston, 1971. (A fotó forrása: LMPC / Getty Images)

Matheson Legenda vagyok című regényét már háromszor adaptálták, és a szerző egyiket sem szerette. Elsőként a Hammer produkció dolgozta fel a könyvet 1964-ben, Az utolsó ember a Földön címmel. Matheson úgy gondolta, ez esetben rendkívül rossz volt a szereposztás – bár saját bevallása szerint általában szereti Vincent Price munkáit, de szerinte a színész most félresikerült választás volt. Utána következett a második adaptáció, Az Omega ember címmel, 1971-ben, Charlton Heston főszereplésével. Matheson ezt a filmet rendkívül közömbösen fogadta, mivel szerinte ez már egyáltalán nem is hasonlított az ő történetéhez. Azt mondta erről: „Az Omega ember annyira távol volt a könyvemtől, hogy már szinte nem is zavart.” Végül 2007-ben jött a Legenda vagyok, Will Smith főszereplésével. Ez eredetileg hasonlított volna az eredeti műhöz, de a tesztközönség nem szerette a befejezést, ezért azt megváltoztatták.

Ezek után egyáltalán nem meglepő, hogy Matheson meglehetősen ironikus véleményt alkotott az egészről. Az írónak például fogalma nincs arról, miért nyűgözte le a könyve Hollywood-ot annyira, hogy már többen is filmre vitték, amikor teljesen másról szólnak a filmek, mint az ő általa megírt könyv. Elárulta egy nyilatkozatában, hogy lehetséges, hogy majd egyszer napvilágot lát egy olyan adaptáció, amely hűen visszaadja a történetet, de ezt nem tartja valószínűleg fentiek ismeretében. Ha ez így is lesz, azt már az író nem fogja megtudni, mert 2013-ban meghalt.

Forrás:

thevintagenews.com

Felső kép: Liza Summer / pexels.com

A cikket írta: Léner Szilvia Mária